1. Fejezet

1. Fejezet

Sziasztok! Meg is hoztam az első fejezetet! Remélem tetszeni fog. A részeket sajnos nem tudom határozott időközönként hozni, ugyanis valamikor nincs időm rá, de megpróbálok több időt fordítani rá. Sajnos ezt is nagyon későn hoztam és nem is valami izgalmas.  

Jó olvasást! Lara Csen...♥

~Hope szemszöge~

Hétfő reggel fáradtan kelek, mint mindig. Nem szeretem a hétfőt de szerintem ezzel sokan így vannak. Bemegyek a fürdőbe és próbálom kimosni az álmot a szememből. Már csak egyedül vagyok itthon, mert anyuék korábban mentek. Most, hogy bejött az üzlet korábban mennek és jönnek haza, mint szoktak. Így még a szokásosnál is kevesebbet találkozunk. Pedig szerintem egy 16 éves lánynak szüksége van a szülői gondoskodásra, beszélgetésekre meg ilyesmikre. Ezeken gondolkodva észre sem vettem, hogy így elszaladt az idő. Gyorsan kikaptam valamit a szekrényemből és lementem reggelizni. Bezárkóztam és futottam a buszra. Arra számítottam, hogy futhatok a suliig hiszem eléggé későn indultam el, de nagy szerencsémre még pont odaértem a buszra. Az iskolába is úgy futottam be megállás nélkül. Az osztályba a szokásos kiabálás és nevetés fogadott. Helyet foglaltam és zenét hallgattam. A tanár bejött de nem foglalkoztak vele tovább beszélgettek. Én eltettem a fülest és figyeltem, amit egy hálás mosollyal jutalmazott. 

-Üljetek le! - szólt türelmesen az irodalom tanár  bár nem sok haszna volt - Steve igazgatói, most! - mutatott ki az ajtón. Steve éppen egy másik gyereket szurkált ceruzával. Hogy lehet valaki ekkora retardált? 

-De miért? - dünnyögi hisztisen. Persze mindenki jól kiröhögte érte.

-Mert hülye vagy - mormogtam az orrom alatt, azt reméltem senki sem hallja meg. Lucy elképedve nézett rám aztán felállt és elkezdett velem kiabálni. Igen ő Steve csaja, az osztály hárpiája.

-Mit képzelsz magadról? Te csak ne hülyézgess senkit bazdmeg! - köpi a szavakat. Dühös lettem és hirtelen én is kiabálni kezdtem.

-Mert ki vagy te, hogy megmond, hogy mit mondjak és kire? Attól még, hogy itt puncsolsz mindenkinek nem leszel menőbb! Ribanc...- nyomom meg az utolsó szót. Egy kéz csattant az arcomon majd egyet ő kapott visszakezesből. Ilyet még sosem csináltam, nem túl jó érzés, de úgy érzem végre kitörtem a tápláléklánc legaljáról. Valószínű most nem mutattam túl jó oldalamat a tanárnőnek de akkor nem érdekelt. Egymásnak estünk. Ő a hajamat tépte én a hasát ütöttem. 

-Csaj bunyó! - kiabálták mögöttünk, majd körénk gyűltek és szurkoltak. Most már az én nevem is elhangzott néhányszor ami csak biztatott, hogy most ne maradjak alul. Végül a tanárnő választott el minket aki a szomszéd teremben tartott órát. 

-Az igazgatóiba! - fogott meg minket a ruhánk ujjánál fogva. Elszégyelltem magam. Hogy lehettem ekkora idóta? Most már késő bánat az igazgatói felé azon agyaltam, vajon mit fognak szólni a szüleim. Talán azt mondják, hogy ne költözzünk? Vagy, hogy költözzünk mert itt rossz hatással vannak rám? Az igazgató kerek alkata fogadott és mérges tekintete. Engem látva megdöbbent de Lucyra rá sem hederített.

-Kisasszonyok! Mégis, hogy képzelték? - vágott a közepébe azonnal - Ez nem egyezik meg az iskola szabályaival. Ez elfogadhatatlan viselkedés. Hope...veled idáig semmi baj nem volt, sőt te voltál a minta tanuló. Csalódtam benned - a szavak fájtak, nagyon fájtak. Ilyet még senki nem mondott nekem, én mindig arra törekedtem, hogy megfeleljek másoknak, sosem néztem nekem mi a jó. Bár nem ez volt életem legkellemesebb érzése. Majd fojtatta:
-Lucy magán már meg sem lepődöm. Állandóan bajba keveredik...
-De nem én kezdte...- pöröltek egymás szavába vágva az igazgatóval.
-Nem érdekel, hogy ki kezdte. Mind a ketten intőt kapnak. Mehetnek órára - intő. Ez a szó vízhangzott a fejemben egész nap. Biztosan szólni fognak a szüleinknek is.
Már alig vártam, hogy végre vége legyen ennek a szörnyű napnak. Hazaérve sem fogadtak valami nagy örömmel, főleg nem a hírt amit magammal hoztam.
-Verekedés...- suttogta apa fejét az asztalon támasztva. Anyán jobban érződtek az indulatok mint apán. Anyát talán a bizalomnál sértettem meg apa egyszerűen csalódott volt.
-Hogy képzelted? - kiabált anya felém. Megrémített ez a hangnem, tőle ezt egyáltalán nem szoktam meg. Ha jobban belegondolok még sosem kiabált velem. Szemeim könnybe lábadtak.
-Bocsánat...- sírtam majd arcomat a tenyerembe temetve szipogtam halkan.
-Hope ilyet többet ne csinálj! - szidott tovább anya, majd gyengéden átölelt. Kibújtam az öleléséből és felmentem a szobámba. Egyedül akartam lenni. Alig várom, hogy elköltözzünk.
-Minden rendbe lesz...- motyogtam magamnak elalvás előtt, majd elnyomott az álom.